BATYKO Róbert - Hungary
© Lugosi Lugo László
1981, Miskolc
Lives and works in Budapest
Studies:
University of Fine Arts, Budapest
University of Industrial Art and Design, Helsinki
Curator's word
Street rubbish piling up on gray concrete surfaces forms the recurring motif of Róbert Batykó’s recent works. As an unlikely archeological sample, the rubbish alludes to alienated human presence: these curious tableaux seem to condense traces and leftovers of previous events. Batykó finds his subjects as a result of serendipity on abandoned streets’ pavements where everyday passers-by don’t often look. These are photographed in an intentionally clumsy and coincidental manner, and the resulting images serve as the basis of paintings characterized by the endless dialectics of corporeal and incorporeal, analog and digital. Bonanza’s central motif, the barely recognizable, octopus-like, blackened banana peel seems to levitate in a cosmic vacuum, as the center of an imaginary whirlpool, in a curious state halfway between life and death. The dreariness of the gray asphalt and macadam is counterbalanced by the lively greens of weeds growing in the cracks, highlighting the dualities of organic/non-organic, alive/dead. In this setting, the decomposing black body is both an ecological and existential metaphor and an ephemeral archeological specimen in the ironic treasure terrain (bonanza) of the street and the multi-layered painted surface. The empty stage and the banana peel lying on it also represent a peculiar pitfall that is not so much about the physical losing of balance, but more about the refined, subtle play of ambiguous forms and semantic slippages that is enforced by a longer contemplation of Batykó’s expressive shapes.
Dávid Fehér
Artist presentation
My work has been inspired by perceivable reality. The image that can be seen through the eyes is merely a point of departure, of which the joy of discovery and the possibility for identifying with the image are the sole personal aspects. I often stumble across its themes unexpectedly, through banal, everyday situations. The sidewalk, the street, and the surface of the earth are but a multitude of panel paintings, on which fragments of mundane objects and everyday reality appear as quasi-archaeological findings.
While our everyday language refers to this as waste, to me, objects that are condemned to destruction are traces of culture and existence. I analyze what I see and then, by using its components freely, I recreate it. In the paintings, I use thin layers of glaze to render the process of painting visible. In addition to references to the history of painting, new technical solutions also become visible, which result from never-ending experimentation and the employment of tools less familiar to the world of painting. The image, to me, is an object which can be sensuously grasped, and which requires active physical presence. The struggle with the material – the ways in which, as a chance event of glazed surfaces, the paint assumes its shape in a manner that is sometimes autonomous, sometimes directed – brings into visibility the problematic of serendipity. This, in turn, alludes not only to the ontology of found and painted objects, but also the ecstatic process of creating the painted image. This is the archaeology of ever-changing meaning and fragile human presence. The spectacle-fragments, the ephemeral objects, the enigmatic mementoes solidify into painterly traces, layer-structures, into which time-processes condense.
Batykó Róbert legújabb műveinek visszatérő motívumai a szürke betonfelületeken felhalmozódó utcai hulladékok, melyek afféle sajátosan értelmezett archeológiai leletként utalnak az elidegenített emberi jelenlétre. A különös állapotképek mintha korábban lezajlott történetek maradványait, nyomait rögzítenék. Batykó a témáit szerencsés véletlenek (serendipity) következtében leli meg, az üres utcák járdáinak felszínén, melyekre a köznapi járókelő alig tekint le. Az ezekről készült, szándékoltan esetlen-esetleges felvételek képezik a festmények alapját, melyeket a testetlen és a testies, a digitális és az analóg végtelen dialektikája jellemez. A Bonanza című festmény központi motívuma, az alig felismerhető, polipként tekeredő, megfeketedett banánhéj, mintha valamiféle kozmikus vákuumban lebegne, egy imaginárius örvény középpontjaként, egy sajátos, „élő-élettelen” állapotban. A szürke aszfalt és a makadámkövek sivárságát a rések közül kikandikáló gaz leveleinek élénkzöldjei ellenpontozzák, kiélezve a szerves és a szervetlen, az élő és az élettelen kettősségét. A lebomló fekete test ebben a közegben egyszerre tűnik ökológiai és egzisztenciális metaforának, efemer archeológiai leletnek az utca és a többrétegű festői felület ironikusan értelmezett kincsesbányájában (bonanza). Az üres utcai színpad és a rajta fekvő banánhéj egy sajátos csapdahelyzetet is megjelenít, főképp nem is a fizikai egyensúlyvesztést, hanem inkább a többjelentésű formák, szemantikai elcsúszások rafinált, finom játékát, melyet mintegy kikényszerít Batykó expresszív alakzatainak hosszas szemlélése.
Fehér Dávid
Inspirációim az érzékelhető valóság területéről érkeznek. A szemmel látható kép kiindulási pont csupán, melynek egyetlen személyes aspektusa a felfedezés öröme és a látvánnyal való azonolusás lehetősége. Témáimra banális, hétköznapi helyzetkeben, nem várt időben találok. A járda az utca a föld fekvő táblaképek sokasága, rajtuk a mindennapi tárgyak, a hétköznapi valóság fragmentumai kvázi archeológiai leletként jelennek meg.
A köznyelv ezt szemétnek nevezi, számomra a pusztulásra ítélt tárgyak a kultúra és a létezés nyomai, vagyis egzisztenciális metaforák, melyek különös történeteket sejtetnek, érzékletesen modellezve a létezés bonyolult összefüggéseit. A látványt analizálom, majd saját elemeit szabadon kezelve újraalkotom. A képet vékony lazúrrétegek hozzák létre láthatóvá téve a festői metódus folyamatát. A festészettörténeti utalások mellet láthatóvá válnak új technikai megoldások is, melyek a folyamatos kísérletek és a festészetben kevésbé ismert eszközök alkalmazásának eredményei. A kép számomra egy érzékien megragadható, aktív fizikai jelenlétet igénylő tárgy. Az anyaggal való küzdelem, a festék olykor autonóm, máskor irányított formálódása, a lazúr felületek esetlegessége eseményként, képfolyamként teszi jelenvalóvá a serendipity problematikáját, mely nem pusztán a meglelt és lefestett tárgyak ontológiájára, hanem a képalkotás extatikus folyamatára is utal. A kép egésze egy különös régészeti ásatást idéz, kultúrális mélyfúrás a múlt rétegeibe, mely a folyton változó jelentés és a törékeny emberi jelenlét archeológiája. A látványtöredékek a múlandó tágyak a rejtéjes mementók festői nyomokká szilárdúlnak, réteg struktúrává, melybe időfolyamatok sűrűsödnek.